Két síkság határán domborodnak a szigligeti halmok. Délről a Balaton fénylő tükre mossa lábaikat, északról a tapolcai nedves, sáros, tőzeges mezőség, a belőle kiemelkedő roppant ősállatokhoz hasonló testes, borszagú hegyekkel. A hímes, zöld és ezüst színű terítő szegélyeként jegenyesorok futnak át a tájon, mint magasra nőtt óriási testőrei az itt látható szépségeknek.

Korhadt, sok dicsőségről mesélő várrom koszorúzza a szigligeti Várhegyet. Körülötte egymás fölé domborodó halmok erdővel és felfelé húzódó szőlősorokkal tarkított oldalai adnak színes keretet a magasba nyúló és elmúlt századokról mesélő romoknak. Délen, a kikötőnél az Aranykagyló hajlatán röppen végig a szem, és nem tud betelni a festményszerű képpel. A Kamonkő feketéllő sziklái alól induló lejtőt végig szőlő borítja, közte pincék, présházak, szőlőbeli hajlékok fehér falai világítanak, itt-ott nagyobb méretű, a tájba beillő üdülőházak épületei emelkednek. Olyan az egész a tó felé lejtő oldalaival, mint egy óriási kagyló, odarakva a tó partjára.
A hegyoldalak körben a tóig lejtenek, szőlősoraik az őrtálló jegenyéknél végződnek. Keleten a völgy fölött a Rókarántó gerincén kis fehér falú kápolna őrzi a kis völgyet, a szépségek tárházát.

Nyugaton nem ér el a tóig a völgyoldal. Megszakad és utána már csak az Óvár teremti meg a kapcsolatot a tóval. Mintha óriások játékos kedve formálta volna a tóparti homokból a szabályos kis kúpot, úgy helyezkedik el az Óvár a völgy szélén. Oldalán szőlőtőkék sorakoznak, majd gyümölcsfák ölelik körül, tetejét pedig, mint valami hatalmas konty, bokrok, fenyők koronázzák.

Gyönyörű ez a táj : szépségével megihlette költőinket, íróinkat, akik szebbnél szebb sorokban, rímekben zengik a táj dicséretét.

Forrás: szigliget.hu